2014. A nagyim november elsején meghalt. Az élet nem állt meg, de bennem oly sok minden lassult és gyorsult fel hirtelen. December első napja…Tudom, ilyen December még nem volt. Új, rémisztő, de mámorító is. December első napja íródik le, az utam a lakóhelyemtől a munkahelyemig, a boltig.

Az óra ugyanúgy csörgött, mint minden elmúlt reggel. Az ágyból kipattanva elvègeztem reggeli rituáléimat ès útnak indultam. Szapora léptekkel temettem magam alá a megszokott útvonal vizes kockáit. Egy kávézó állt az út mellett. Az ott töltött idők emlékei szellemkènt lengtek körbe. Hangos kacajt ejtett ki ajkam. Sötét volt mèg, s az idő is hűvös lepellel burkolta az utcát, Üressègèben csak a kacaj törte meg a nèmaságot. BEKÖSZÖNTÖTT A DECEMBER.

De ez új, ismeretlen, mégis megbabonázóbb dolgokkal kecsegtető, ès egy újabb emlék. Ugyanígy szapora léptekkel haladtam, mint akkor. Vággyal telve, de mára már átalakult időtlensègnek tűnik. Emlèkek mámorító gondolatai peregtek filmkènt agyamban. Szinte megrészegülve, bódultan raktam a múltban lábaim előre az úton. Az üres házra gondoltam, hol annyi álmot szőttem, hol felnőttem, hol szerelmekről és felnőttsègről szőttem jövőbeli képeket kislánykènt.

A ház ès az otthon biztonságos meleg légköre. Mióta felnőttem sok ,,otthont” váltottam. Újra és újra költöztem, de a HÁZ ès a VALÓDI OTTHON melege mindig dobogó meleg szívkènt létezett a mindensègben. S lám: kihűlt minden. A szobákat átjárja a december hideg légköre ès a magányè. Már csak a falak mik őrzik kislánykorom emlékeit; A zokogások ès kétségbeesés vad üvöltèsèt, álmokét, remènyekèt s az otthon, a mama folyton váró szeretetének melegét.

Az udvarban őszi levelekkel leplezett téglák úgy állnak, mint règ. Csak a kutya ül az ajtóban várva hogy valaki újra belépjen ès elvigye. Sok idő őrizte hűen e otthont s immár új otthonra vár. Olykor sír is, siratja ő is. A megkopott szèk – az ő szèke – hűen tűri az időjárás mardosó karmait. A vén diófa áll csak oly szilárdan játékot űzve a széllel. LÈPKEDEK.

LÈPKEDEK…s a hegy felől kèt kutyus örömteli ugatását hallom. Arra tekintek ès látom a két angyalkutyust felém szaladni. Könny homályosítja el szemem, de mire kettőt pislogok hogy a könnyek ködjét kilökjem szememből már nem látom őket.

Tompa, mégis görcsös szúró érzést èrzek szívemben. A felismerés tőre döfi keresztül szívem. Akaratlanul is magamba görnyedve megállok s hagyom hogy a meleg patak vègigfusson hűs arcomon. EGYEDÜL MARADTAM! Nincs már a melegen dobogó otthon mi világító toronykênt mutatja hova térhetek haza…maradt a nagyvilág, hol elveszett lélekkènt bolyonghatok. Persze mindenki más, de ki lehetnék? Ki vagyok? Hogy dönthetnèm el, hisz megbirkózni a felnövèssel is önmagamban nehéz volt. Hát hagyom, hogy a patak ajkamba torkoljon majd melegség önt el.

S kèt szárny öleli szívem ès egy meleg hang suttogja: ,,nem vagy egyedül, soha sem voltál, soha nem is leszel.” Az úton haladva újabb emlékek képei vetik meg lábukat elmèmben. Hányszor loholtam ezen az úton az önmegvalósítás felé: a tiszta vágy ès játék felé. Hányszor forrt az úton a vèrem tettvágytól, nyugodtságra vágyva, a beteljesülésre áhítozva. Újra èrzem az emlékek illatát: a forralt borét, egy fekete macskáèt.

A vad, szenvedélyes ordas. A tökéletes alfa. Tökéletes ès természetes izomzata, vakító kèk szeme. A kiláncolt szörny. Az èrinthetetlen ès sziklaszilárd oszlop. A szívtelen nèma. Az angyal, kit angyaloltalom gyógyithat. Kiért fèl szárnyad adtad, hogy csonkába èpitve pompás hófehér szárny legyen. Kièrt esőben áztál ès napon égtèl. Emlékek illata száll a levegőben. A szél lágy csókot lehel arcomra, melyet egy mosollyal viszonzok.

• MOSOLYOGJ! – hallom a lágy hangot.
• MOSOLYOGJ, EMLÈKEZZ, SZERESS,ÖRVENDJ,ÖRÜLJ – majd zuhatagkènt ömlik rám a sok boldog pillanat emlèke s az èrzês: SOHA NEM MÚLIK EL. Nincs tér és idő. Élvezd ès èld a jelent! Tègy meg mindent, mit megtehetsz. Ragadd meg ès táncolj, segíts, nevess vele, a jelen pillanatával. Lassan az út a vègcèlhoz èrt. Új nap indult a kisboltban. Sok ember várja a kedves szót, őszinte mosolyt. Hát az ajtó kinyitásával tèbolyult elmém merengèsèt bezártam. Újra átlagos lettem. Felöltöttem a legszebb, őszinte mosolyom. A csodával ès titkokkal csordultig telt lelkemmel igyekezek boldogságot lopni mások szívébe.

Mert melegsèggel tölt el ès újabb szikrát lop szívembe. A háláèt. Mert hálás vagyok a pillanatokèrt, a jelen lehetősègèèrt, hogy minden nap jobb legyek a tegnapi önmagamnál. Hálás hogy mosolyoghatok igazán a gyászomban, elveszettsègemben. Hálás, hogy angyalok őriznek. Hálás, hogy vannak barátaim. De legfőképpen, hogy ,,árva” lévén tökéletes családi meleg ölelt, ès tökéletes gyermekkorom volt. Hálás az emberekért, az ordasèrt és mindenért, amim van. Hálás vagyok, s most már átadom magam az új december első fènysugarának. INDUL A NAP.  Látom őt; a mamát mosolyogni. Miként ül a kopott szèken, ès látom magam kislánykènt. Mosolygok egyet és köszönöm. SZERETLEK <3  – szól ajkamból s még nyitás előtt a hála mézédes íze csurran ajkamba egy könnycseppben!