Talán minden ember életében vannak olyan periódusok, amikor azt érzi, hogy az az időszak, amit maga mögött hagyott, egész életében kiemelkedő marad. Én úgy vélem, amennyiben jól éljük az életünket – kiégés esetén merünk változtatni, nem várunk a lehetőségre, inkább megteremtjük azt, fejest merünk ugrani az ismeretlenbe és nem hagyjuk, hogy a félelmeink elhatalmasodjanak felettünk, kivárjuk, hogy elérkezzünk ahhoz a bizonyos hídhoz és hiszünk abban, hogy amikor majd ott vagyunk, minden akadályon túljutunk – több kiemelkedő korszaka is lehet mindenkinek.

A Spanyolországban töltött csaknem hat hónap számomra a fentiek összességét jelenti. Nem csupán meseszép tájakat láttam, számos eltérő kultúrájú emberrel találkozhattam, miközben rendbe tettem az egzisztenciámat. Újra rácsodálkoztam arra, hogy ha valami felé nagyon húz a szívem, valóban képes vagyok megteremteni a lehetőséget. A teremtés persze nem elég, de nem is kevés. 🙂 Ha már sikerült megteremteni, a lehetőséget meg is kell ragadni. És az is megesik, hogy sokszor össze kell hozzá szorítani a fogakat, el kell hessegetni az olyan gondolatokat, amik a ’mi lesz ha a legrosszabb bekövetkezik’ tézisén alapszanak. Hinni kell önmagunkban. Az ember szerintem nagyon sokszor az ismeretlen kihívásokon is túlverekedi magát, sokszor sokkal egyszerűbben és rövidebb úton, mint amilyen bonyolultan és hosszan harsogott előtte az elme arról, hogy ez és az miért is nem fog menni.

Most, hogy hazatértem, ugyanazt is érzem, mint évekkel ezelőtt, amikor Londonból jöttem haza; ha két életem lenne ezzel a személyiséggel és egymással párhuzamosan, melyekben tudnék a másikról, akkor egészen biztosan kint maradok. Mivel azonban egyetlen életemnek vagyok jelenleg tudatában, most újra itthon vagyok. És most újra nagyon sok minden ’fénylik’ számomra Magyarországon. Fénylik a kerület, ahol felnőttem és ahol a családom van. Fénylik az első munkahely, első csók, első baráti ölelés, első leküzdhetetlennek hitt kihívás és megannyi emberi szövetkezés helyszíne, melyek közvetve jelenlegi megéléseimhez, személyiségemhez, emlékeimhez vezettek el.

Van ezekben a megélésekben és emlékekben – mint ahogyan legtöbbünk megéléseiben és emlékeiben van – számos tragédia. De van komédia is. Olyan is van, mely tragédiának indult, de megtanultam komédiaként, vagy lélekdonorként tekinteni rá. Mert a fájdalmat a folytatásom ösztönzőjévé koronáztam.

Rengeteg mindent tartalmaz ez a fény, amit Magyarországon imitt-amott felfedezni vélek. S rendíthetetlenül hiszem, hogy ahogyan a kiutazásom sem volt puszta véletlen, a hazautazásomnak is alapos oka van. Számos olyan oka, amitől a hazám, újabb idő elteltével, majd még nagyobb területen fénylik.