A sorsom a szerelmem, a szerelmem a sorsom;
avagy a kiteljesedés
Müller Péter gondolata, hogy ha az ember rátalál a sorsútjára, egyszerre több minden a helyére kerül az életében. Egyetlen egy elemmel találkozol, ami a legmagasabb minőség szerinti rendeltetésedet segíti megvalósítani ebben az inkarnációban, a legtündöklőbb kivirágzásodhoz vezethet életed minden területén. Az igaz szerelem gyakran az igazi hivatás megéléséhez vezet, az igaz hivatás megélése, pedig az igaz szerelem megtalálásához. Az egyes fordulók, olyan ’véletlenekkel’ tűzdeltek, melyek hihetetlenek, s amiket kételkedés nélkül éber halandó nehezen fogad. Mert azok mindegyike olyan, mintha a darabot, amit az életünknek hívunk, egy nagy rendező szervezte volna össze, aki olyan hihetetlen csavarokkal dolgozik, hogy már-már saját létezéséről is fellebbenti a fátylat.
Igen. Azt hiszem, hogy az egyén sorsútjára való rátalálása egy teátrális remekmű minden esetben. Amikor is az Univerzumban lévő összes misztikum és spirituális természetfeletti rámutat saját magára. Véletlen és szürreális találkozások, szinkronicitás kupacok, átható megérzések, intenzív párhuzamok húzódnak keresztül rajta. Miközben az egyén, már a legkiteljesedettebb végkifejlete előtt is olyan szintű boldogságot él meg, tudod kedves olvasó, mint amikor olyan szinten szerelmes vagy, hogy a pillangók a gyomrodban élvhajhász és kontrolálhatatlan táncot kóvályognak, s mivel a szerelmed viszonzott, megbecsülnek, tisztelnek, meg tudják szólítani a lelkedet, Te majd szétdurransz a kiteljesedés érzésétől. A szemedből könnyek patakzanak, a tekinteted ragyog. Körülötted az atmoszféra világos, fényben úszó. Közeledben még a szeretet aktuális koldusai is mosolyognak.
Vagy olyan szintű boldogságot élsz meg, mint amikor valóban a hivatásodat űzheted. Amikor már nem csak azt tudod – mert szert tettél önismeretre és meghallottad lelked legtitkosabb szólamait is –, hogy mi a Te beteljesedésre váró utad ebben az inkarnációban, de már azt is élheted. Amikor minden egyes porcikáddal, eredben duzzadó energikus véráramlattal és a világegyetemben szinte visszhangzó pulzusod dobbanásával érzed, hogy végre az vagy, akinek lenned kell. Eltelít a végtelen hála és szeretet az élettel kapcsolatban. És már minden egyes olyan dologért, amit korábban rossznak véltél, vagy tragédiának nevezted, ami veled történt, szintén tiszta szívből hálás vagy, mert tudod, hogy minden a misztikum része volt. Hogy Te végre az lehess, akinek születtél.
Valamennyiünk életében vannak különféle állomások. Ez igaz a kapcsolódásainkra, a szerelmeinkre, a munkáinkra, jellemfejlődésünkre és sokszor arra is, amilyen minőség szerint éljük az életünket. (Alacsony vagy magasabb rezgés.)
A legmagasabb rezgésszintünk szerinti jól élésről én úgy vélekedek, hogy akkor találunk rá arra a sorsutunkra, amikor magunkból és az életünkből is kihozzuk a legnagyobb maximumot. Ez összetéveszthetetlen minden mással. Mert olyan szintű kiteljesedett érzés tölti el ilyenkor az egyént, hogy a lelke szinte átfolyik a testén. Átfolyik a lelke a testén, a szeme ragyogásán keresztül. Örömkönnyein keresztül. Aurájának fényén keresztül. Azon a fényen keresztül, ami láthatatlan és mégis; akárki számára érezhető bizonyosság. A sugallat a körülötte lévőkben azt ordítja: itt van egy fényfürdő, amely szemmel nem látható, mégis olyan vakító, hogy elveszítem látásom a halandóság valamennyi kicsinyessége és fukarsága iránt. És egyenesen a halhatatlanság kulisszáiba látok általa.
Vakságom lesz a halandóságra. És látásom lesz a halhatatlanságra általa.
Sosem hittem abban, mert nekem az élet nem ezt az orcáját mutatta, hogy egy életünk alatt, csak egyetlen szerelmünk lehet. És mindig úgy fogalmaztam erről is, hogy az életünkön belül korszakaink vannak. Ezek a korszakok segítik a jellemünk fejlődését. S most már hiszek abban is, hogy ezeken keresztül juthatunk el fokozatosan a kiteljesedésünkhöz és a sorsutankra való rálépésünkre is.
Ha a sok-sok szerelem és kapcsolódás között azonban mégis létezik az az egyetlen igazi, aminek fogalmát én értelmezni sohasem tudtam, akkor azonban úgy vélekedek róla, hogy egyrészről, szintén semmi mással nem összetéveszthető. Másrészről pedig, csakis az lehet az igazi, sorsod elválaszthatatlan játszótársa, akivel kölcsönösen segítitek egymást az egyéni sorsutatokra való rálépésre. Ehhez talán nem is kell sokat tennetek. Elég, ha ott vagytok egymás életében, szorító ölelésekben. Szorító ölelést írok, mert olyan szoros, amennyire csak igyekeztek benne eggyé válni, nem a másik testébe, hanem egyértelműen a lelkébe beleolvadni.
Ha egymás legigazibb sorsai vagytok, egymás legmagasabb rezgésű sorsútjához is hozzásegítitek a másikat. Olykor Ti magatok lesztek a legnagyobb és legszentebb titkokról árulkodó véletlenek egymás életében. A felsőbb hatalmasságok, a természetfeletti létezésének legnagyobb árulkodó létezői Ti lesztek egymás számára. Árulkodni minderről pedig csak úgy lehet, ha erről a felsőbb hatalmasságoknak, a természetfelettinek, tudomása van. Ha engedélyt adtak rá. Mert az ő óhajuk mindez.
A védőangyalkáitok a Ti szerelmeseitek. Rajongói annak a kiteljesedés érzésnek, amit a lelketek komponenseinek összerendezéséből festettek a kozmoszra. Hogy aztán úgy kikerekítsétek a rendeltetéseteket, mint a legszikrázóbb fényben úszó telihold a sötét égbolt horizontján, amit a mennyboltozat büszkén visel kitűzőként mellkasán. Jelzőtűzként szolgálva megannyi más halandó végzetének útmutatását.
