Amikor valaki úgy dönt, hogy megnyílik beszélgetőpartnerének; beavatja őt bizalmába és elmeséli életének egy kardinális fejezetét, az a legbizarrabb, legmegindítóbb pillanat két ember között. A történetet hallgató fél szemei előtt képekké idomul a történet, egy pár percig azt a kiragadott valóságot nézi, amit a másik ember olyan díszletek közé emelt, ahogyan élni vélte azt. A sztoriban lévő szereplők, dekorációk, kellékek formái és kiegészítői változhatnak. A történetet az élet rendezte, a mesélés pillanatában az összes többi részlet már csak az elbeszélői tehetségen és a retorikán múlik. Az ilyen történetek rendszerint dúskálnak a találkozásokban, szakításokban, botrányokban, csalódásokban és fordulatokban is. Mintha egy nagy sikerű mozifilmből merítettek volna.
Valami erélyes igazság azonban mégis megkülönbözteti az igaz történeteket a mozifilmektől. S bár annyiféle igaz történet van, ahány pillanata van a földön valaha élt, és jelenleg élő embernek, mégis rengeteg igaz történetet temetünk el az emberi életekkel együtt.

Mindenki tudna olyan történeteket mesélni, melyekre – ugyan annak részese volt –, rácsodálkozott, melybe belefagyott, vagy hirtelen csak megtorpanni tudott a valóság frappáns szervezésén. Néhanapján csodákról ad tanúbizonyságot az élet; valaki, akit ismerünk, egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot vesz jellemében, pozitív visszajelzést kapunk onnan, ahonnan borítékolható volt a kudarc, és vannak történetek, melyekben a beteg meggyógyul, aztán még hosszú éveken keresztül vígan él, annak dacára, hogy az orvostudomány korábban lemondott róla. Mindazonáltal vannak történetek, melyekben ezeknek pont az ellentettje történik; olyan drámai, esetleg tragikus fordulatok, melyekben a szereplők hirtelen azért is érzik magukat szürreálisan magányosnak, mert soha korábban nem hallottak még csak hasonlóról sem. Ők azt gondolják, egyedül vannak sztorijukkal az egész világegyetemben, nincs előttük példa arra vonatkozólag, hogyan kéne kibogozni azt a gubancot, ahogyan életük összekuszálódott.
Az emberi faj egyik legnagyobb mulasztása, hogy ezek közül a történetek közül, mindössze csak egy maréknyit ismerünk. Mindenki önnön személyes intim zónáján belül igyekszik hagyni személyes történeteit, s azt magánügyként, hétpecsétes titokként őrzi a család berkein belül. Félünk embertársainktól, attól, hogy megnyílásunk következménye ármánykodás, ítélet és elmarasztalás lesz. S mivel még a legtöbb csoda is tartalmaz valamilyen személyes titkot, inkább azokról is hallgatunk, mintsem felfedjük azokat az egész világnak.

Csodának leginkább valami megmagyarázhatatlan, fordulatban gazdag, meglepő és jóleső, látszólag paranormális közbenjárást szoktunk nevezni, amelybe egyenesen égi erők avatkoztak bele. Őszinte csodát és autentikus tragédiát pedig, bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fantázia síkján, egy-egy filmvászonra ítélt műben, vagy görög drámában felfedezhetünk, azokat megtapasztalni mégis csak a hétköznapokban lehetséges, és csakis a konvencionális, cicomátlan és puritán emberek életében találhatunk rájuk. Ezek, jellemzően, az élet olyan, hamisítatlan, kevésbé ismert megnyilvánulásai, melyekről sokan hallgatnak, hétpecsétes titokként őrzik, s melyekről mindenkinek, az egész emberiségnek legalább olyan szinten kéne tudnia, mint ahogyan a bibliai történeteket ismeri. Csak így van esélye az emberi fajnak arra, hogy igazán tanuljon a történelemből és némi bölcsességet szedjen magára.

Némely igaz történet, melyből valami fergeteges született, akár a fordulat, akár a jellem, akár az összefogás, vagy az általunk ismert igazságot tekintve, szájról szájra terjedt, feldolgozásra került, s a mozik népszerűségi listájának, vagy a könyvek eladási élvonalának élén állt vagy áll. Nem minden igaz történetről hallgatunk tehát. A sokak által már amúgy is ismert, szélsőséges történetvezetésben szédületes sztorikat általában nagy becsben őrizzük. Az apró felismeréseket viszont, melyek sokszor az egész életünket megváltoztatják, vagy egy olyan leheletnyi változást a mátrixban, mint hogy korábban két egymástól idegenkedő ember, végre egymáshoz közeledni kezd, unalmasnak, jelentéktelennek, jellemzően indifferensnek tituláljuk. Pedig az igazi beszélgetések az ilyen történeteknél kezdődnek és jellemzően itt is érnek véget. És csak az ilyen történetekből mutathatunk példát, megoldási javaslatot, vagy intő jelet a minket követő nemzedéknek. Az összes többi lassan ugyan csiszolja a jellemet, némiképp még szórakoztat is, kisegíteni azonban nem fog a fenségesebb életvezetéshez.

Az a történet, amely bármely lélekből egyszer csak előbuggyan, miközben a fantázia hol meredek, hol lejtős vadregényes mezején kószált a szellem, jelentőségteljes. Kulcsponti, hiszen egy másik dimenzióval és az ott fészkelő ismeretlen erőkkel kommunikált a lélek, azokkal az erőkkel, melyeknek karja sokszor a földre és a hétköznapi emberekig is elér.  Ezért fontos odafigyelnünk ezekre a történetekre, de egyikre sem létfontosságú odaszegeznünk figyelmünket. Létfontosságúan csak az átélt valóság elemeire szükséges tekintenünk és hallgatnunk, melyeknek más értéke van.
Amikor egy fordulatokban gazdag, lebilincselő történetet nézel, odaszegez a székhez, elgondolkoztat, akár befolyásolhatja későbbi döntéseidet is, de ha mindez egy igaz történetben ejt rabul, akkor beleborzongsz és felkiáltasz: uhh, ez igaz?!?  Onnantól kezdve úgy fogsz járni-kelni, hogy a lehetetlennek tűnő lehetséges az életben is. Egy kicsit elsajátítod a varázslás képességét a szürke hétköznapokban.

Vannak igaz történetek, melyek legnagyobb jó szándékunk ellenére is átíródnak az idő és a befogadóképesség hatására.
Ki tudja, hogy a nagy vallási mozgalmak élén lévők, Jézus Krisztus, Luther Márton, Buddha – hogy csak néhányat ragadjak ki a sorból – története, hányszor bicsaklott el, majd állították talpra újfent kicsit más köntösbe öltöztetve azt?
Az biztos, hogy a fantázia világát is sokszor az élet írja. De az egyértelműen fantáziavilágból merített Harry Potter, Gyűrűk Ura, Superman, Batman, Trónok Harca, Star Wars, egy teljesen más síkon fogalmazódik meg, egy másik dimenzióból merít, mint Schindler listája, Hitler utolsó napjai, Ryan közlegény megmentése, Patch Adams, Egy csodálatos elme, Hotel Ruanda, Carter edző, Út a vadonba, a Szív bajnokai, vagy Lincoln.
Az igaz történetek is izgalmasak, csak általában valóságosabb ellenség ellen küzdenek az azokban feltűnő főhősök, mint például a skizofrénia, rabszolgatartás, rasszizmus, faji ítéletek, háborúk, bezápult hétköznapok, vagy a merev, begyógyszerezett orvostudomány. A fantázia világában végül is ugyanaz a helyzet, mint az igaz történetek esetében; a világnak bizonyos időközönként szüksége van egy szuperhősre, aki felvállalja a véleményét, cselekszik a jóért, a nemesért, és felveszi a kesztyűt az alávalóval szemben.

Olykor elképzelem, én mit szeretnék közvetlenül azután, hogy kinövöm, meghaladom jelen földi életem és fizikai valóságom. Lehet, hogy különös a kérdés, de te szoktál azon gondolkozni, mit vársz el a túlvilágtól? Az elvárni, talán nem a legjobb szó erre, de személy szerint szükségesnek tartom, hogy az embernek igen is legyen meg a saját elképzelése arról a fajta legnagyobb boldogságról, ami csak az övé, személyes és szubjektív. Hiszen, ha igaz, hogy a túlvilág, akárcsak a sorsfeladat, személyre van szabva, akkor esszenciális az elképzelés és a tudatosság a privát üdvözülésről.
Én nem képzelek dalolászós angyalkákat, de még alagutat sem, aminek a végén fényözön vár. Életem végén, én csupán be szeretnék ülni az akkor már távozott szeretteimmel egy túlvilági moziba, ahol levetítik az egész életemet, annak minden egyes mozzanatával együtt. Jó lenne, ha lehetőségem lenne végignézni legnagyobb hibáimat, a legszebb pillanataimat, vagy a megtapasztalásom, tanulásom, fejlődésem folyamatát, azt, hogy bizonyos mozzanataim, reakcióim, miképpen csapódtak le, ragadtak meg a másik lélekben. Mindehhez szeretnék valamiféle digitális fejhallgatót is, melynek egyik oldalában a saját, míg másik oldalában a másik fél gondolatait hallom. Azokat a gondolatokat, melyeket korábban soha nem volt lehetőségem hallani, s melyek kellenek ahhoz, hogy ízig- vérig a másik fél bőrébe tudjak bújni, és úgy istenigazán meg tudjam bánni, ha valakit megbántottam.

Példaértékű, effektív, attraktív és jelentőségteljes történeteket csak a hétköznapokban élt cicomázatlanságban találok. Mindenki nyomot hagy maga után az univerzumban, a kérdés csak az, hány embernek engedjük meg, hogy e nyomokra rábukkanjon, és lehetősége legyen azokat követni, azokból okulni, vagy gyönyörködni bennük.