(El-beszélés)

Az esőcseppek frissen fröccsentek szét a tűzforró aszfaltozott sétálón, amely átszeli a Flórián téri nagy, zöld parkot. Egy fiatal fiú és egy lány egy fa alatt talált menedéket, mindketten bicajjal, amit az oldalukkal támasztottak. Kezükben okostelefon, amelyet szorgalmasan nyomogattak. Együtt, de mindketten a magánszférában kutakodtak a képernyőn. Értetlenül néztem és elborzadtam, mint ahogy azon is, amit egy egyetemi tanár barátom mesélt nekem:
A nagy előadóban, előadás után két fiatal egyetemista ücsörgött egymás mellett, egy szék kihagyásával. Nem, akkor még nem volt Covid! Mikor is kérdésére, hogy mit csinálnak, a válasz az volt: chatelünk egymással, így sokkal izgalmasabb és érdekesebb!
Meglehet, régimódi vagyok vagy tán már túl sérült a mához, de: Én emlékszem még azokra az időkre, mikor a barátok, ismerősök – tán éppen egy ital mellett –, face to face beszélgettek. A párok kézen fogva vagy egymást átkarolva sétáltak, nem tagadva összetartozásuk milyenségét.
Változott a világ? Rendben, de az egymás érintése, illat /néha szag/, a test melege fontos tényező az emberi, de az állati kapcsolatokban is.
Egy kisgyermek is megnyugszik, ha a szülő magához öleli, ösztönösen érezve a szív dobogását, a test melegét.
Milyen nemzedéket neveltünk?! Sajnálom és féltem a jövőt!  Az agyonszervezett kommunikáció nem hogy összehozza az embereket, hanem eltávolítja egymástól, arról nem is szólva, hogy a „gépezet” manipulálja a személyiség fejlődését. Minek találkozni, ha megbeszélhetünk mindent telefonon, úgy, mint a tévében, láthatjuk is egymást.
Féltem a világot a hamis, álságos, virtuális „öleléstől”! Nemrégiben egy olyan helyen dolgoztam, ahol a szakács fiú negyedóránkét szólt a mellette dolgozó lánynak:
– Öleljük meg egymást! –, ami aztán meg is történt.
– Ne, ne értsetek félre, én meleg vagyok – folytatta nevetve –, de olyan jólesik az ölelése!
Ébredni kéne Hölgyeim és Uraim, amíg nem késő, és amíg lehet és van kit megölelni!